2014. január 13., hétfő

Az állatok rövid viselkedés-lélektani elemzése, egy példán keresztül

Régen nem frissítettem, nem is célom bepótolni az elmaradásokat. Másodéves vadgazda mérnök hallgató vagyok azóta a gödöllői Szent István Egyetemen. Egy tanvadászaton szerzett élményem a következő:

Legutóbbi hajtáson láttam egy öreg kan haláltusáját... nagyon komoly sebet szerzett, mozdulni se bírt, csak a fejét tudta minimálisan mozgatni, egyébként le volt bénulva... már habos vért öklendezett, jó pár perce, de még az utolsó erejével is megpróbált odakapni annak az embernek aki odament a törrel, hogy szíven szúrja... nem az hogy sírva fakad (vonatkoztassunk el attól, hogy az állatok nem tudnak a szó emberi értelmében sírni) vagy könyörögni vagy feladni a küzdelmet... nem, ő még akkor is küzdött mikor 10 állig felfegyverkezett ember állta körül ő pedig kvázi magatehetetlen volt. És! a halált nem megváltásként értékelte. (persze nyilván ebbe ő nem tud így belegondolni, hiszen egy állat, de ösztöni szinten sincs benne a megfutamodás vagy az önsajnáltatás egy cseppnyi szikrája sem).... Furcsa volt, mert a szemével kereste a szemkontaktust, ott fektében.. rám nézett bele a szemembe, majd rá az egyik vadászra, majd egy másik hajtóra... csak a szemével, a fejét nem mozdította. Már már megvetően, becsmérlően. Aztán egészen megrendítő és furcsa élmény volt látni annak az erős élni akaró, minden kétséget kizáróan érzelmekkel rendelkező intelligens állatnak kihúnyni a fényt a szemében, miután a tőr elérte a szívét... Lehet kicsit nagy feneket kerítettem neki, meg én alapból nem szoktam ilyeneken rágódni, de szerintem mindenkinek szüksége van rá, hogy legalább egyszer ezt így átélje.

2013. január 26., szombat

Augusztusi fotós túra a Tisza völgyében



Történt, hogy aug. 12-én vasárnap családom és én ellátogattunk Lakitelekre a mamámhoz, hogy megünnepeljük a születésem napját. A szüleim és a húgom még aznap hazamentek Kecskemétre, ám én maradtam. Ott maradtam, mégpedig komoly terveket szövögetve.
Még aznap, azaz vasárnap rendeltem a Haldorádó horgász webáruházból magamnak aprócikkeket, szúnyoglárvát, csontit és etetőanyagot, a hétre tervezett horgászatra. A horgászat apropója pedig nem más, mint apróhalfogás, majd az apróhal kihelyezése az Alpári rétbe, nagygázlókra csalinak. De erről bővebben később…
A hétfő hajnalra egy a Nagyrétbe tett látogatás, az őzeim meglesése volt betervezve. Vasárnap este sokáig fent voltam.  Hajnali 1 is elmúlt talán, amikor nyugovóra hajtottam végül fejemet. Az ébresztőm hajnali 03:30-ra volt beállítva. Látszik egyébként, hogy rég voltam már kint, ugyanis legutóbb pont kiértem még sötétben, ha hajnali 3-kor keltem. Most pedig nagy naivan beállítottam magamnak a félnégyes kelést, miszerint így biztosan jó lesz… hát nem. Hajnali fél négykor még korom sötét van, sőt, még hajnali fél ötkor is, csak hajnali 5-kor kezd el pirkadni. No de mindegy is, én ezt akkor még nem tudtam. Csörög is a telefonom ébresztője fél négykor… szégyellem bevallani, de a fáradtság ezúttal legyőzött. Kinyomtam telefonomat és visszaringattam magamat az álmok végtelen fotós mezeire… Sajnálatos dolog, de még az efféle „rutinos” korán kelőkkel is megesik az ilyesmi… megesik, hogy az akaraterő csődöt mond és győz a fáradtság, a jó meleg, puha ágy, a sárral, hajnali hidegben történő kilométeres caplatással, és szúnyogokkal szemben. Előfordul. De egyre ritkábban. Aznap a délelőtt 9h-s kelés után mamám háza tájékán dolgoztam valamint jóhiszeműen vártam, hogy megérkezzen a Haldorádós csomag. Erre aznap nem került sor. Délután elhatároztam, hogyha már reggel nem is de az esti fényekben még megnézem a Nagyrétet. Így is tettem. Este 19:30-kor értem ki a rétbe. Láttam sok mindent és bíztató volt amit láttam a másnap hajnali fotózásra nézve. Az esti fényekben bandukoltam a nagyrétben… itt is egy őz, amott is egy őz, egy-egy mezei nyúl… Örültem felfedezéseimnek, ugyanis legutóbbi Nagyrétben tett látogatásom alkalmával, nem láttunk semmit. (A „láttunk” nem elírás, ugyanis akkor Kőrös Tomi cimborámmal voltunk kint) Azelőtt még soha nem fordult elő olyan, hogy a Nagyrétben betliztem volna. Mondjuk délután 1h-kor a júliusi kánikulában mégis mire számítottunk? Az összes vad akkor a nappali rejtekhelyeiken hűsöl, fotós szem elé ilyenkor nem kerül. Már jó 15m-es volt az árnyékom, amikor úgy döntöttem visszafordulok és elkezdem utamat ki a rétből, majd haza az öreg Csepelen.




Este 20:45-re értem haza a villám-kirándulásból, de hasznos információkkal felvértezve másnap reggelre.
Másnap azaz kedd hajnalban már nem hagytam magamat a fáradtság áldozatává válni és terveimhez híven hajnali 04:00-kor kikászálódtam a meleg ágyból… Esetlen léptekkel botorkálva, éhesen és a fáradtságtól reszketve ásítozva botorkáltam ki a konyhába, elfogyasztani kevéske reggelimet, ami szokás szerint, híven a falusi életformához paradicsom, kolbász, és ropogós héjú puha kenyér volt, egy csésze jó feketével. Jóllakottan a kávétól és a mosakodástól felfrissülve kezdtem öltözködni. Felöltöttem a jó öreg pontterep Bundeschwehr zubbonyt, bakancs, pulóver (tekintettel a hajnali hűvösre), ezután ellenőriztem a felszerelésemet. Gyors málházás, a bicikli kerekének felpumpálása, majd irány a Nagyrét!
Egyszerűen szeretem ezt a procedúrát, amely az évek alatt már-már egy kis reggeli rituálévá nőtte ki magát és időről időre örömmel tölt el ez a kis készülődési folyamat.
A rétbe kiérve, hajnali 5:02-kor elkészítettem első fényképeimet, amelyek a még fel nem kelt Naptól világos horizont előterében, pirkadatkor készült werkfotók voltak.

 Elrejtettem a Csepelt a nádasban, majd elindultam, befelé a rétbe, a Tisza irányába. Nem kellett sokáig keresgélnem első őzeim megpillantásáig. Kb. 100m séta után, egy a földút melletti kis kaszálón szedegető őzsutára és gidáira lettem figyelmes, amint legelésznek és átkelnek az úton, az út másik felén húzódó öntözőcsatorna, növényzettel sűrűn benőtt medrébe váltottak be.

 A kaszálót, ahonnan kiváltottak, részben egy kukoricatábla takarta el a szemem előtt, s miután a suta a gidáival eltűnt a szemem elől én is elindultam, majd ugyanazon a kaszálón megpillantottam még egy magányos sutát. Készítettem róla néhány fotót, ámbátor ekkor fényeim még nem voltak.

 Ahogy haladtam tovább a dűlőn, időről időre őzeket pillantottam meg. Először ez a fiatal, tapasztalatlan suta jött ki elém, akit megpróbáltam igen közelre felszerelésem nagy részét hátrahagyva, kúszva belopni. Ennyit sikerült összehoznom, a még mindig nagyon gyenge fények közepette.



Pár perccel ezután megpillantottam aznapi első, felemás agancsú bakocskámat. Az útszéli füves területen szedegetett, a hajnali árától nyirkos fűből. A háttérben két további suta is kint volt az úton.
 Igyekeztem, a közben előbukkanó első napsugarak melegében fürdőző alárendelt bakról néhány fotót készíteni.


 Sajnos igen szemfüles bak révén hamar kiszúrt és kereket oldott. Az út jobb oldalán elterülő kukoricatáblák közé vette be magát. Jobb híján utánaeredtem. Ahogy letértem a földútról balra, egy arra merőleges csapásra, az imént az úton botorkáló egyik suta nyargalt el mellettem, majd megtorpant. Sikerült is róla készítenem elviselhető minőségű svenkelős és álló fotót is.


 Ahogy ő távozott, az út jobb oldalán megpillantottam tőlem kb 50m-re a felemás agancsú bakot. Eléggé meg volt szegény kergülve, nyilván frusztrált volt a még javában tartó (idén későn kezdődött) üzekedés miatt.

 Ez alkalommal sem kellett sokat várni, hogy vágatva váltson be a hozzá legközelebb eső kukoricatáblába. Ezután nem mindennapi és emlékezetes néhány pillanatnak lehettem szemtanúja. A bak, aki az imént menekült be előlem a kukoricába, rá alig 20mp-cel már az ellenkező irányba, felém(!!) vágtázott. Nem akartam hinni a szememnek. Mi történ ezzel? Megbolondult?! Ennyire hajtaná az üzekedés miatt szervezetében túltengő tesztoszteron? Ilyet még soha nem tapasztaltam korábban. Alig 1-2 másodperccel később fény derült rá, hogy mi a nagy menekülés oka, hiszen a területes (domináns) bak ugrasztotta ki a kukoricából, aki még mindig leszegett fejjel vágtázott a felemás agancsú nyomában. Aha! Szóval innen fúj a szél… Amint mindkét állat észrevett, a területi vitát elfelejtve, egymás mellett menekülve váltottak be egy másik napraforgó táblába. Kész őrültek háza… Ezt követően az út bal oldalán találkoztam egy eddig még nem látott 3. bakkal Megnéztük egymást, majd mindketten tovább álltunk.
Egyébként régóta fájt már a fogam egy szép ellenfényes bak fotóra :)

 Mentem tovább a kukorica, napraforgó és a már learatott búzatáblák között. Láttam néhány mezei nyulat, majd úgy döntöttem ideje visszafordulni, hiszen ekkorra már majdnem 7 óra volt és kezdett melegedni az idő. Visszafele menetben a jobb oldalamon, egy búzamezőn megpillantottam egy pihenő nyulat. Úgy döntöttem megpróbálok rácserkelni. Ekkor ismét elképesztő fordulatot vett a történet. A búzatábla túlsó végénél, a Tisza irányában két fiatal róka komát pillantottam meg, amint reggeli zsákmányszerző körútjukról tartottak vissza a kotorékba. (itt jegyezném meg, hogy az előző esti cserkelés alkalmával ugyanezen a környéken hallottam rókavonítást az egyik napraforgósból) Szenzációs kompozíció kezdett kibontakozni a szemem előtt: A vadász és prédája fotósorozatom. Előtérben a mezei nyúl lapul, háttérben a fáradhatatlanul kajtató szimatoló róka testvérpárral(?)
 Amint a ravaszdiak tovább álltak, én is elindultam kifelé. A búzamezőről kifele jövet, a hátrahagyott felszereléseimet keresvén, egyszer csak nagy csetepaté, törés-zúzás hangjai riasztottak meg a tőlem kb. 20m-re húzódó szemközti napraforgótábla irányából. Egyszer csak fujtatva fejét csóválva ugrik ki elém a területes bak, a sutájával. Akkora volt a meglepetése, hogy hirtelen el se menekült. Készítettem róla néhány közelit, de sajnos a reggeli ellenfény miatt becsillant a frontlencsém, így a fotók kicsit fátyolosak lettek róla.

 Na, gondoltam nem leszek telhetetlen, máskor egy egész szezonra nem jut ennyi izgalom mint most erre az egyetlen reggelre, tényleg elindulok hazafelé. Ez idő tájt már fél nyolc körül járt az idő. Menet közben még fotóztam 1-2 nyulat, valamint ezzel a vörös gémről készült fotóval zártam aznap reggeli kalandomat, kereken reggel 08:00-kor.



Hazamentem, ettem, pihentem… elemezgettem a reggel készült fotókat amikor megszólalt a kapucsengő, kipillantva az ablakon megláttam a futárt egy nagy csomaggal. A Haldorádós futár. Végre! Megjött a horgászcuccom…

 Ahogy kifizettem a felszerelést, behoztam és átnéztem mit kaptam… A fél liter csontim, a szúnyoglárva, a merítő fej, merítő nyél, zsinór, horgok, ólmok… Nem volt kérdéses, hogy a délutánt aznap mivel fogom eltölteni. Megebédeltem, majd felkerekedtem, biciklimmel és horgászcuccommal lezötykölődtem a Tősbe. Összeállítottam az apróhalas spiccbotos felszerelést, majd a híd melletti egyik csónakból vetettem be a felszerelést. Jöttek is a halak, ahogy az a nagy könyvben meg van írva… néhány gombóc felhős etetés után egymás után jöttek a küszök, ezüstkárászok, vörösszárnyú keszegek, bodorkák, s 1-1 kisbalin és garda színesítette a fogást.


Természetesen ők azonnal, egy gyors fotót követően visszanyerték szabadságukat és úszkálhattak tovább éltető elemükben.
Persze a kevésbé áhított törpeharcsák sem maradtak ki a szórásból – hál’ Istennek belőlük csak néhány darabot fogtam. Néhány óra peca után jó 5kg halat sikerült a haltartóba varázsolnom, no, gondoltam ennyi elég is lesz a rét madarainak másnap reggelre, azért még csak megpróbálom a hídról is. Felkapaszkodtam a meredek partfalon, fel a hídra, 1-2 kuriózum halra számítva (pl garda). Nem volt kapásom. Sebaj, közben elbeszélgettem a helyi horgászokkal, kikérdeztem őket tapasztalataikról. Egyszer csak nagy csobbanásra lettem figyelmes a hídról egy kötélen a vízbe lógó haltartó hálóm irányából, amelynek addigra már hűlt helye volt. Beleesett a holtág, híd alatt alig több mint 4m mély vízébe. Nagyszerű gondoltam, elöntött a méreg, nem csak hogy eddigi munkám volt hiábavaló, a halaim odalettek, de még a haltartómtól is búcsút vehetek. Néhány perc múlva azonban a felszínre jött a haltartóm a benne maradt néhány hallal együtt. Sietve kihalásztam. A kb 5kg fehérhal zsákmányomból alig 1kg-nyi maradt… no, mindegy, a folyó néha ad, néha elvesz, nekem most ennyi jutott. Legalább a haltartómat visszakaptam. Azt terveztem, hogy még aznap kiviszem a másnap reggeli lesfotózás helyszínére a halakat, de ekkor már ment lefelé a nap ráadásul kissé fáradt is voltam, no meg csalódott a veszteség miatt… úgy döntöttem hát, inkább hazafelé veszem az irányt. Hazamentem, megfürödtem kellemes hűvös vízben hisz rendesen kitikkadtam aznap a napon, jól esett a frissítő hideg víz, majd nyugovóra tértem. Nem kellett sok, már az álmok fotósmezein kergettem az őzeket… Másnap hajnali 3-kor csörög az ébresztőm… azt se tudom, hol vagyok. Nagy nehezen sikerült észhez térni, kikászálódni az ágyból, majd következett a már megszokott procedúra: reggeli, kávé, időjárás jelentés megtekintése (ami rendkívül ígéretesnek tűnt) majd ki a teraszra megnézni mennyire felhős az ég: semennyire, gyönyörű kristálytiszta, holdfényes, csillagos augusztusi égbolt fogadott. Felkerekedtem hát a halakkal és a felszerelésemmel, málházás, biciklire fel és irány az Alpári rét, ami jó egy órahossza (kb. 40 perc kerékpáron, 20 perc gyalog). A rétbe kiérve sétáltam a leshelyem felé, mikor már kezdett pirkadni. Nagy belső harcot vívtam magammal, hogy készítsek-e felvételt a hajnali Alpári rétről vagy siessek inkább a leshelyem felé. Végül úgy döntöttem, megállok és lövök 1-2 képet a pitymallatról. Nem bántam meg!


Hamar le is értem a leshez, ekkor már „lő világ” volt. Sietve kiszórtam a halat a lesemtől kb 10m-re a sárba, ám kiábrándító tény fogadott: a döglött halak elmerültek a laza iszapban, így mintha semmit se ért volna fáradozásom… No, de sebaj, jó a mozgás a rétben, hátha lesz valami! A lesem nagyon jól sikerülhetett, hiszen az igen éles szemű barna rétihéják, akik folyamatosan a leshelyem fölött köröztek se szúrtak ki, volt, hogy a szárnyuk majdnem súrolta a lesem csúcsát, szinte a pislogásukat hallottam. Nem cifráztam egyébként túl magát a leshely kialakítását: Középoszlopos félprofi fotósállvány aljára erősítettem a teleobjektívet, ez alá terítettem egy polifoamot, amelyen majd hasalok, s ezt terítettem le egy 2x3m-es álcahálóval (amely életem egyik legjobb vétele volt).




 Hamarosan be is szállt elém nem olyan messze egy gyönyörű barna rétihélya egy vízből kiálló akadóra. Hihetetlen! Életem első értékelhető héjás fotója készült el ebben a pillanatban, ám nagyon sajnáltam, hogy még napfény semmi nem volt, kár hogy nem kb 15 perccel később szándékozott beszállni elém. Sebaj, ennek is nagyon örültem, majd lesz biztos jobb is.

A lesből élesen balra/magam mögé rézsútosan kitekintve egy rejtélyes fekete alakot láttam meg a hajnali párás rétben motoszkálni… Meresztgettem a szememet, de csak nem sikerült rájönnöm, hogy mi az… tőlem kb 100m-re volt, madár, mégpedig ciconiidea (gólyaalakú) az biztos. Először a kezdő vágyakozó ornitológus bújt elő belőlem és nagy naivan azt hittem, talán Batla. Batla??! De hiszen akkor ez fotós/madarász pályafutásom eddigi legnagyobb fordulópontja lenne! Ahogy egyre jobbek lettek a fények megvizsgáltam teleobjektíven keresztül is és rájöttem, hogy „sajnos” nem batla. Ám nem keseredtem el, hiszen egy másik fokozottan védett faj, a fekete gólya, Ciconia nigra egyik rég nem látott egyede keresgélt reggelije után a hajnali rétben. 500.000Ft-os eszmei értékével, természetvédelmi szempontból egyenértékű az általam régóta hőn áhított íbisz féle, batlával. Készítettem róla 1-2 fotót, csak a dokumentáció miatt.


No, gondoltam ezért már megérte kijönni, még ha már mást nem is látok/fotózok aznap. Pedig most jött még csak a java! Hamarosan nagy riadalom, rikácsolás tört ki a rétben. Gondoltam ölyv vagy héja fogott magának egy sirályt, s azért ez a nagy lárma, esetleg vaddisznók jöttek le dagonyázni, ne adj’ Isten, tojás/fiókarabló róka, vagy borz tűnt fel a mocsárban. Ám arra nem számítottam, ami akkor repült el a lesem előtt. Fiatal Rétisas! A maga 1.000.000Ft-os természetvédelmi értékével egy igazi „nagyágyú”. Nagyon örültem neki, hiszen tudtam, hogy élnek rétisasok a környéken, de az öreg rétisas párt már nagyon régen nem láttam azelőtt. És most itt egy idei vagy maximum tavalyi fiatal példány. Szenzációs! Ennek a madárnak indikátor szerepe is van, hiszen jelenléte arra utal, hogy az alpári vadvízi rengeteg, valamilyen szinten még mindig egy háborítatlan kevésbé bolygatott ősi állapotokat idéző mocsár, hiszen a sasok roppantul kényesen választják meg emberek által kevésbé vagy egyáltalán nem bolygatott territóriumukat. A sas nem sokat időzött a láp felett, megtette reggeli őrjáratát, majd nyugovóra tért a sűrűben.


Teltek múltak az órák én pedig egyre éhesebb és szomjasabb lettem, de kárpótoltak a les előtt szedegető, el-elsétáló réti cankók, akiket fotóztam.




 Ekkor már azt hittem, nem lehet ezt a mai délelőttöt tovább fokozni. Tévedtem. Nem szeretném túl sokáig ragozni a dolgot, mert nem is tudnám azt sz örömet szavakba önteni, amit életem első Sárszalonkái(!) jelentettek akkor. Először a szemközti akadón ugrálva jelentek meg (ahol reggel a héja is), majd később egy hozzám közelebb eső tuskón is pózoltak a kedvemért, a már egyre kevésbé ideális, kissé túl kontrasztos napfényben.


 Elképesztő… hihetetlen… Mikor aznap reggel felkeltem, nem gondoltam, hogy ennyi élményben lesz részem, még úgy is, hogy a kihelyezett csalihal kárba veszett. Nagygázlót csak messziről láttam, 1-2 szürke gém formájában…

 kanalas gémet egyáltalán nem láttam, se gólyatöcsöket, amelyekre még számítottam a sekély part menti zónákban… őszintén szólva 1-2 nagy goda is megdobogatta volna a szívemet, de hát nem lehet mindent egy nap, nem szabad telhetetlennek lenni. Majd legközelebb.
Hamarosan már 11 óra körül járt az idő, a nap már az égen magasan járt, melegem volt éhes és szomjas voltam, no meg elégedett, a madarak is elcsendesedtek, ideje volt haza indulnom. Összeszedtem a lest, és elindultam hazafele. A rétből kifele menet még láttam egy érdekességet. Talán száznál is több fekete gólyát és egerész ölyvet láttam termikelni az erdő felett jó magasan.
Bíztató előjelek – gondoltam.
Így zárult hát az augusztusi fotós túrám, soha rosszabbat! Szép fényeket minden kedves kollégának, köszönöm, hogy elolvastátok kis beszámolómat! :)

2012. június 11., hétfő

2012. június 11. - Dögtisza

Ma este ismét kerültem egyet tanulás után a vizek partján.
Érdekes és tanulságos túra volt, más, mint a tegnapi. Ugyanúgy indítottam a fotózásomat, mint tegnap, a Tőserdő hídján. A tegnap estével ellentétben, ma este szép fényeim voltak. Kis bámészkodás után ismét észrevettem a kis kócsagot, amelyet tegnap sikerült lencsevégre kapnom. Meg is próbáltam ma is becserkelni, ám ezúttal nem voltam elég elővigyázatos és idő előtt észrevett, elrepült.
Pedig milyen szép fényekben pózolt... :/
Utána következett a Dögtisza. Elhatároztam, hogy a mai napon, bejárom az egészet, elejétől a végéig. Így is lett... szépen sétálgattam a holtág partján a mellkasig érő fűben és csalánban, le-le nézve a vízpartra. az első érdekességként azt említeném meg, hogy most már 3. alkalommal voltam lent a Dögtiszánál egy héten belül és mindig meglátogatom a partján ugyanazokat a vadállatok által a sűrű növényzeten át kijárt a partra vezető kis ivóhelyeket és mindig megvizsgálom a lágy iszapban a nyomokat. Nem igazán találtam ez eddig érdekfeszítő nyomokat, se pénteken, se tegnap (vasárnap), ám ez a tendencia ma megdőlt. Ahol tegnap még csak néhány több hetes lekopott disznó nyom és őznyom volt néhány frissebb őznyommal, ott ma egy még szinte meleg nagy disznó nyomát találtam meg a friss sárban. A sárban látszik, ahogyan a disznó patái között kipréselődött az iszap, látszik a nyom körül, ahogyan az állat talán mázsát is megközelítő súlya szétnyomta a talajt, sőt, még a disznó patái közti szőrnek a lenyomata is látszott a nyomban. Talán tegnap éjszaka, vagy ma hajnalban jöhetett le inni és/vagy dagonyázni egyet. A nyom mellé léptem, hogy látszódjanak a méretek.








Továbbhaladva a parton, a kacsákat szokásos helyükön találtam... érdekes, hogy most hamarabb vettem őket észre, mint ők engem, pedig ez fordítva szokott történni és azonnal elrepülnek, ha már messziről meglátnak. Ezek nem olyan tőkés récék, mint amik a városligetben vagy akár a Tőserdőben vannak és a turisták etetik őket... ezek igazi félénk VADkacsák... :) Készítettem róluk egy érdekes svenkelős jellegű fotót, nekem tetszik...:)
Innen nem messze egy fán egy ismerős arccal találkoztam... a tavalyi nyaram meghatározó alakja, egy igazi kis bandita: tövisszúró gébics.



A tövisszúró gébics menti partszakaszon lesétáltam a partra és összesen három teknőcöt is láttam. Egyik egy az innenső partról benyúló akadón sütkérezett, a másik kettő pedig a túlpartnál:















A teknősöktől nem messze ráakadtam a hattyúcsaládra is. Kémlelésük közben, felfedeztem, hogy egy ebben a vízben új faj, a tavirózsa(tündérrótzsa) is megjelent. Ez örvendetes hír, mert bár a pár éve még az egész holtág vizét benövő sárga virágú vízitök (amire a laikusok rendszerint a nagy hasonlóság miatt azthiszik, hogy tavirózsa) a 2010-es nagy árvizek idején teljesen kipusztult, de így most teret biztosít az akkor kiszorított és ritkább faj, a tavirózsa számára.







Egy nagyobb zsombékos csalános tisztásra érve, egy őzsutát pillantottam meg, amint riadva vágott át előttem, az ösvényen és beváltott az erdőbe. Sajnos csak igen gyenge fotó sikeredett róla, mert 1/160s és iso400 voltak a beállítások és az állat is elég gyors volt. Ennek ellenére örültem neki,(még ha csak suta is volt) mert legutóbb még a tavasz elején találkoztam őzzel a természetben.








Hamarosan egyik hattyú nagy csetepatét rendezve szállt fel a holtág vízéről. Erről is próbáltam 1-2 fotót készíteni, ám ezt a műfajt még gyakorolnom kell, főleg ilyen objektívvel :S
A képeken jól látható az objektívem durva kromatikus aberrációja:


Végezetül a naplemente fényeiben tájképeztem egy kicsit... ha kellene találni egy szinonímát arra, hogy vadregény, az lenne, hogy Dögtisza :)










A tegnapi "Disznóincidens" helye. A képen balra az erdő, jobbra a holtág:

Rozsdafarkak

 Lakiteleken, a mamám kertjében mostanában megfigyelem a házi rozsdafarkúak életét, amik egészen szép számban élnek a környéken és a mi kertünkben is erőszeretettel múlatják idejüket, esznek isznak stb.
ki is tettem nekik egy kis itatót egy földbe leásott lavor formájában mellé 1-2 beszállóágat a lavorba pedig téglákat, pont a vízszint magasságáig, hogy le tudjanak szállni inni belőle. Az itatót inkább a verebek használják, a rozsdafarkúak inkább az előkertben, a kerti kút környékén szeretnek időzni, szedegetik a nedvesség miatt odagyűlő hangyákat. Van egy nagy fémhordó is felállítva a szín mellett, aminek a tetején vagy egy kb 2cm-s fémkáva. Az így belehullott esővíz úgy szint egy kis itatót hozott létre, ezt már néha használják, de lefotózni sajnos még nem tudtam. Néhány habitus kép azért már született, íme: